Sziasztok!
Fél év kihagyás után most végre ismét pötyögök. El se hiszitek, mennyire hiányzott már ez az egész. Viszonylag nehéz időszakon vagyok túl, de az elkövetkezendők sem lesznek könnyebbek.

Az oldal új kinézetet kapott közben, ami a The Fault in Our Stars nevet viseli. Régóta terveztem elolvasni a könyvet és áprilisban végre lehetőségem volt rá. Azonnal az egyik kedvencem lett, és bár rengeteg könyvet elolvastam már, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ez a könyv az egyik legjobb, amit valaha olvastam. Annyira keserédes az egész, annyira fájadalmasan szép. Az egyik oldalon darabokra szaggatja a szíved, a következőn újra összerakja, csak hogy utána ismét széttépjen. Imádom! Ráadásul jövő héten lesz a könyvből készült film premierje, amit már nagyon várok. Az előzetesek meg a videók alapján abszolút bejövős a főszereplő páros és a film is elég könyvhűnek tűnik, de majd kiderül. Szeretnétek esetleg egy könyvkritikát?

Tavaly október végén sikeresen felvételiztem egy intenzív német nyelvtanfolyamra. Mindenki mondta, hogy milyen nehéz, megterhelő lesz, de nem nagyon foglalkoztam velük. November elején aztán elkezdődött a tanfolyam, és brutális volt. Heti húsz óra német, napi öt órában, másfél óránként 5-10 perc szünettel. Az első három-négy hét totál fárasztó volt. Napi szinten egy halom házi volt, általában délután háromtól egészen estig csak a házival foglalkoztam - és akkor még nem tanultam semmi elméletet. A hétvégékre meg még több házi volt feladva, plusz hozzájött a héten vett szókincs és az "elmélet". Az első kb. két héten napi szinten fájt a fejem a sok némettől, egy hónap után meg már az álmaimban is németül beszéltek hozzám. Bár a csoportból több ember is így volt ezzel. Kb. másfél hónap után egészen hozzászoktam a "rendszerhez", már nem volt annyira megterhelő az egész. Meg egy idő után az írásbeli házi is kevesebb lett. Április közepén nyelvvizsgáztam, és kb. két hete az eredmény is meglett: minden rész jól sikerült - néhány jobban is, mint vártam.

A tanfolyam tehát az áprilisi nyelvvizsgával végződött, azóta állást keresek. Voltam már több állásinterjún is, ma délelőtt is mentem például. Általában azon bukik el a dolog, hogy tapasztalattal rendelkező embert vesznek fel helyettem. De azért próbálkozok tovább, előbb-utóbb majd csak lesz valami.

Az állásinterjúk kapcsán megosztánék veletek egy tanulságos esetet, ami kapásból az első próbálkozásomhoz kapcsolódik. Egy építőipari céghez jelentkeztem személyi asszisztensnek, be is hívtak interjúra. Az egyik jövendőbeli kollegina interjúztatott, mert a főnök pont nem ért rá akkor. Minden teljesen jól ment, szimpatikus volt a hely is, meg a csaj is. Az interjú végén mondta, hogy majd értesít az eredményről. Alig hagytam el az épületet, mikor csörgött a telefonom - a cégtől hívtak, hogy menjek vissza szerződést aláírni. Teljesen boldog voltam, el se akartam hinni, hogy elsőre sikerült állást kapnom, ráadásul nem is akármilyent. Bár volt bennem egy "Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" érzés. Megírtuk a szerződést, átolvastam, aláírtam, és megbeszéltük, hogy következő hétfőn kezdek. Az interjú csütörtökön volt, pénteken meg már hívott a főnök, hogy hétfőn már vele kell mennem egy tárgyalásra Pest, szombaton meg be kéne ugranom egy próbanapra, meg a részleteket megbeszélni. Szóval szombaton bementem dolgozni. Persze, ideges voltam, mint a franc, de ki nem az az első napján? Jól teljesítettem, mindent sikerült megcsinálnom, amit kellett. Aztán a főnök leült velem beszélgetni, és itt kezdődtek a bajok. Az elején minden tök normális volt, egy szimpla beszélgetésnek indult az egész. Jól megértettük egymást, jófej fickónak tűnt, mondta is, hogy meg van elégedve a mai teljesítményemmel, meg hogy szerinte jól ki fogunk jönni. Aztán az utolsó fél órában jött a hideg zuhany. A főnök - igaz, hogy burkoltan -  közölte, hogy a fizetésemért nem csak a szerződésben leírt munkakört kell ellátnom, hanem egyéb szolgáltatásokat is elvár. Aztán minden finomság nélkül közölte, hogy minden ügyfele és üzleti partnere egy fizetett lánynak fog nézni, és ne lepődjek meg, ha egy-egy tárgyalás elején úgy tessékel be a terembe, hogy közben megfogja a fenekem, vagy ha néha elkezd csókolgatni. De persze ez mind csak az én védelmem érdekében, hogy nehogy valaki lenézzen azért, mert csak egy asszisztens vagyok. Gyerekek, én köpni-nyelni nem tudtam. El se hittem, hogy ilyen tényleg van, ráadásul velem történik meg. És amilyen pofátlan módon előadta az egész, az valami eszméletlen volt. Aztán még azt is közölte, hogy két dolog van, aminek egy nő sem tud ellenállni: a sok pénz és a jó szex - és tőle ezeket kaphatják a nők. Majd vigyorogva megkérdezte, hogy miért vagyok olyan meglepett. Kedvem lett volna jól pofán verni és közölni vele, hogy dugja fel magának a pénzét, mert én nem vagyok megvehető, de totál lefagytam. Azt se tudom, hogy utána még mondott-e valamit, onnan gyakorlatilag kiesett minden. Bár valami olyasmi rémlik, hogy elmondta, hétfőn hol és mikor találkozunk, de szerintem arra se nagyon reagálhattam. Hazajöttem, elmeséltem anyunak mindent, aki totál kiakadt. Naná, hogy kiakadt, ki ne akadna ki egy ilyen után? Azt csodálom, hogy a fickó egyáltalán közölte velem a dolgokat és nem kapásból letámadott. Vasárnap délelőtt felhívtam, hogy engem felejtsen el, nekem nincs szükségem erre az egészre. Ironikus, hogy még azelőtt felmondtam, mielőtt a szerződésem szerint dolgoznom kellett volna. De még mindig jobb, hogy ez így előre kiderült.

Tegnap óta meg totál rossz kedvem van. A nagymamám kb. három hónapja a közelben lévő idősek otthonába lett költöztetve, mert már régóta beteg, és sajnos az utóbbi időben nem tudtuk sehogy megoldani az ápolását. Egyéb szempontokat is figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy egy otthonban lesz neki a legjobb. Ott szobatársai is vannak, nincs egyedül, különféle foglalkozásokon vehet részt, rendezvények vannak, állandó felügyelet alatt van. Itthon meg szinte mindig egyedül volt, nem ment sehova, mert sajnos már mozogni sem nagyon tud. Jól fogadta a dolgot, lelkes volt, örült, hogy lesz társasága. Heti egy-kétszer mentünk hozzá látogatóba, mindig jókedvű volt. Viszont kb egy hónapja kórházba került, kiderült, hogy tüdőgyulladása van. És azóta, hogy a kórházból visszakerült az otthonba fokozatosan elkezdett leépülni. Teljesen depressziós lett, lefogyott, az utóbbi hetekben már nem is nagyon akart enni és inni. Múlt pénteken mentünk hozzá anyával, de nagyon rosszul nézett ki. Csont és bőr szegény, nem tudtuk rávenni az evésre se, és mikor kérdeztük, hogy miért nem eszik, annyit mondott, hogy már nem érdekli az egész. Anyával már akkor tudtuk, hogy feladta az egészet, de azért az ember mindig reménykedik. Tegnap meg telefonáltak az otthonból, hogy a mama haldoklik. Megvizsgálta az orvos és már be sem küldte a kórházba, mert a mamám már teljesen feladta az életet, és nem tudnának segíteni rajta. Nem hajlandó enni, vagy inni. Ha valaki etetni, vagy itatni akarja automatikus összeszorítja a száját, még álmában is. Szinte egész nap alszik, csak percekre tér magához, de akkor sem igazán ismer fel senkit. A belső szervei tönkrevannak, fokozatosan állnak le, a doki szerint minden eredménye rossz. Az a legrosszabb, hogy valahol mi már erre fel voltunk készülve, de most, amikor ténylegesen megtörténik az ember még sem érzi magát késznek arra, hogy elengedje őt. Rettenetes nézni, ahogy valaki, akit szeretsz a szemed láttára fokozatosan leépül. Szörnyű nézni, ahogy haldoklik, és állandóan arra várni, hogy mikor csörög majd a telefon, és közlik, hogy eltávozott. Tegnap bementem hozzá elbúcsúzni. El sem lehet mondani, milyen érzés volt. Nem voltam ott sokáig, mert anyáék nem is engedték, és én magam sem szerettem volna maradni. Inkább egy vidám, mosolygó nőként szeretnék emlékezni rá, mint így. Próbálom magam állandóan elfoglalni valamivel, lekötni a figyelmem, hogy ne ezen agyaljak, de ez már csak rosszabb lesz...