Sziasztok!
Azt hiszem, erre a nyárra nyugodtan ráragaszthatom az "életem legrosszabb nyara" címkét. Ugyanis ha mérlegre tenném a negatív és a pozitív dolgokat,  a negatív dolgok messze többet nyomnának. Még ki sem hevertem, fel sem dolgoztam az egyik rosszat, máris jött a másik. Nem egy ilyen bejegyzéssel akartam visszatérni, de muszáj kiadnom valahol magamból a dolgokat. Talál attól megkönnyebbülök.
Az egyik legnagyobb tragédia a közelmúltban a nagymamám halála volt számomra. Aki olvasta a korábbi posztomat, az tisztában van a helyzettel. Az összes rokonom közül Ő volt az egyetlen, akit tényleg szerettem. Rengeteg boldog és vidám pillanatot éltünk át együtt, számtalan jó emlékem fűződik hozzá. Bár nem volt hibátlan ember, de rendkívüli volt. Biztos sokan nem értik, miért írtam, hogy Ő volt az egyetlen rokonom, akit szerettem. A közvetlen családomon - értsd: a szüleim és a testvéreim- kívül csak vele tartottam a kapcsolatot. Nálunk nem épp a legjobbak a rokoni viszonyok. Az anyai nagypapám még hároméves koromban eltávozott, most pedig követte őt a nagymamám is. Anyának van egy bátyja és egy öccse. Az öccsével néha váltunk pár szót, de azon kívül semmi. Legyen elég róla annyi, hogy nem egy becsületes ember.  A bátyjával, aki mellesleg a keresztapám is, a férfi jelenlegi élettársa miatt romlott meg a kapcsolatunk, aki egy valódi kígyó. Komolyan, én akkora szarkavarót, mint az a nő, még életemben nem láttam. Az apai nagyszüleimmel nem tartjuk a kapcsolatot kb. 5-6 éve, de előtte is teljesen nyögvenyelős volt a dolog. Apának van egy húga, aki 11 évvel fiatalabb nála, ezért ő volt a szülők szeme fénye. Mindig neki adtak igazat, ő mindig mindent megkapott, mindig őt szerették jobban. Aztán mikor ott is gyerek lett, ez a fajta megkülönböztetés már az unokák szintjén is meglátszott. Velem és a testvéreimmel szemben az unokatesóm mindig előtérbe volt helyezve. Gyerekkoromban ez sokszor bántott és nem értettem, hogy mivel több ő nálunk, de aztán idővel hozzászoktam és már nem is érdekelt. A lényeg az, hogy az apai nagyszüleimnek kb. 5-6 éve volt egy nagyon csúnya húzásuk (amit rengeteg kisebb megelőzött), aminél betelt a pohár. Apa helyretette őket, és azóta se beszélünk. Így talán már értitek, hogy miért írtam, amit írtam.
Ha nem lenne elég ez a haláleset, pár hete még egy hozzám nagyon közel álló személy is öngyilkosságot kísérelt meg. Nagyon összevesztek a párjával, a párja szülei miatt és ő nem tudott túllépni ezen, úgyhogy begyógyszerezte magát. Az volt a szerencsénk, hogy tudtuk, milyen zaklatott, és mikor többszöri próbálkozásra sem értük el telefonon, elmentünk hozzá és azonnal mentőt hívtunk. Azóta is áldom az eget, hogy hallgattam a megérzésemre. Kimosták a gyomrát, bevitték a kórházba egy napra, aztán pszichológussal is kellett beszélnie. Azt mondta, hogy annyira elborult az agya a párjával folytatott telefonbeszélgetés után, hogy nem tudott tisztán gondolkodni és beszedte a gyógyszert. Megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyent, mert neki sem volt egy kellemes élmény, és minket sem akar ilyen kétségbeesetten látni. De az emberben ott van az érzés, hogy mi van, ha mégis? Mi van, ha megint összeveszik a párjával? Mi van, ha esetleg szakítanak? Mi van, ha legközelebb is megteszi, de nem érünk oda időben? Azóta is eszembe jutnak ezek a kérdések. Nem tudom mi lenne, ha őt is elveszíteném. Ha nem érem el azonnal, mostantól mindig görcsbe rándul majd a gyomrom, és a legrosszabbra gondolok? Félve figyelem majd minden lépését, ha rossz passzban van, attól tartva, hogy megint megpróbálja? Éjszakánként álmatlanul forgolódok majd, vagy ha alszok is, rosszat álmodok? Hihetetlenül feszült és stresszes vagyok, állandóan aggódok és nem tudom kipihenni magam. Annyira nehéz. Lehet, hogy idővel majd könnyebb lesz, de egyelőre rettenetes.
A háttérben még van egy csomó, ezek mellett jelentéktelennek tűnő dolog is, de azok is nyomasztanak. Még mindig nem találtam munkát, az utóbbi időben csak telefonos interjúm volt, személyesen be sem hívtak. A környéken sajnos nincs sok jó lehetőség. Vannak a minimálbéres belemet is kidolgozom melók, amik kösz, de nem kellenek. Nem nekem valók, meg nem is azért jártam egyetemre. Az igazán jó melókat meg a tapasztaltabbak kapják meg. Félreértés ne essék, nem a pénz miatt aggódom. Megvan még az egyetemen kapott ösztöndíjam, szoc.támom nagy része, illetve a német tanfolyamért kapott pénz is. Szóval önellátó vagyok, nem élősködöm a szüleimen, nem vagyok nekik teher. Csak a munkanélküliként elvesztegetett idő nem fog visszajönni, és nem számít bele sehova. Meg egy idő után majd felteszik a kérdést az állásinterjún is, hogy miért nem sikerült még ennyi idő alatt munkát találnom. Gondolkoztam már azon is, hogy elköltözök egy nagyvárosba, ahol több a munkalehetőség, de ugye ott sem biztos semmi.
Az utóbbi pár hónapban sok emberrel szakadt meg a kapcsolatom, akit a barátomnak tartottam. A középiskolai barátnőim, akikkel régen rendszeresen beszéltünk meg találkoztunk, egy "csapatot" alkottunk, mind élek a saját életük. Az utóbbi időben mindig én kerestem őket, de vagy nem értek rá, vagy nem is válaszoltak. Vagy esetleg az utolsó pillanatban mondták le a találkozót. Egy idő után meguntam ezt és nem kerestem őket. Azóta se beszéltünk, ők se kerestek. Nem tudom, hogy ez csak átmeneti dolog, egy hullámvölgy, vagy nekik ennyire volt fontos a barátságunk. Az egyetemi barátaimmal, haverjaimmal meg szép lassan megszakadt a kapcsolat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem keressük egymást. Ezeket nem mondanám mély barátságnak, de azért mégiscsak az életem részei, és voltak jó pillanataink. Van néhány barátnőm, akikkel korábban szoros volt a kapcsolatunk, de miután elköltöztek (adott esetben több szám km-re) és alig találkoztunk, ezek a kötelékek is fellazultak. Emiatt néha egyedül érzem magam. Előfordul, hogy elmennék valahova - vásárolni, moziba, bulizni - de nincs kivel. Nem tudom kivel megosztani a gondjaim, mert akiknek mondanám, megvan a maguk baja és nem akarok még a saját szarjaimat is rájuk zúdítani. És mivel sokszor nincs társaságom, vissza is mondok egy-egy programot. Lehet, hogy pl. egy koncert tök jó buli lenne a barátaimmal, de egyedül nincs kedvem hozzá. Észrevettem, hogy pont ezért mostanában kevesebbet járok el, és sokkal több időt vagyok itthon, begubózva. Mondjuk a nyár eseményeit figyelembe véve sokszor nem is vágyom el sehova.

Bízom benne, hogy innen már csak felfelé vezet az út.